Az ember úgy van „összerakva”, hogy nem szereti a változást. Azt meg pláne nem, ha valami véget ér az életében. Gyakran még akkor sem, ha az a valami már rég nem volt az igazi, mert legalább megszokottan nem volt az igazi, ismerősen volt rossz. Amit pedig megszoktunk és ismerünk, az kényelmes, és inkább választjuk a megszokott kényelmét, mint az ismeretlent, még akkor is, ha az jobbat nyújthatna a jelenlegi helyzetnél.
De sajnos előfordul az is, hogy valami olyan ér véget, amit szerettünk, ami jó volt, amit nem állt volna szándékunkban megváltoztatni. Egy munkahely, egy kapcsolat, egy életkörülmény, hogy csak pár tipikus példát említsek. Ilyenkor aztán fokozottan hajlamosak vagyunk keresni az okokat, és ha sikerül is elküzdeni magunkat addig, hogy a figyelmünket a múltból és a „miért”-ek kutatásáról, a jövőre helyezzük, akkor rendszerint elkezdjük keresni a dolog értelmét. És keresünk, keresünk tovább… aki keres, az valamit előbb-utóbb talál is, de hogy az tetszik-e majd, előre visz-e, hozzád ad-e, az ebben a működési módban erősen kétesélyes. Az, hogy ezeknek az eseményeknek az értelmét keressük, már eleve azt feltételezi, hogy ez az értelem tőlünk függetlenül létezik valahol, amit nem mi alakítunk, rajtunk kívül áll és arra vár, hogy esetleg megtaláljuk. Az esemény megtörtént velünk, és ha szerencsénk van, akkor valamilyen pozitív értelmét fedezzük fel, de az is lehet, hogy nem. Az idő és vele az életünk pedig azzal telik, hogy keresünk valamit. A folyamat nem annyira kellemes, viszont kényelmes, mert a végén feltehetjük a kezünket, hogy hát, ezt találtuk, a felelősség nem a miénk.
De mi van, ha ez a felelősség egyúttal lehetőség is? Ha ennek a történetnek van egy olyan pontja, amit ha megváltoztatunk, a végeredmény is megváltozik és a történtek ránk gyakorolt hatását mégis mi határozhatjuk meg?
Mi van akkor, ha ez a pont már a kiinduló szemléletünkben keresendő?
Mi van, ha ezeknek a kellemetlen, esetenként fájó eseményeknek az oka pusztán annyi, hogy cselekvésre bírjanak, és az értelmüket nem keresni kell, hanem a reakciónk, a cselekvésünk által mi adhatjuk azt meg? Mi van, ha valójában teremthetjük az életünket és az nem csak megtörténik velünk?
Ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem tudunk változtatni, bármeddig is folyatjuk rá az energiánkat. Kialakult egy helyzet, amit lehet, hogy nem kértünk volna karácsonyra, de akkor is ez van most.
Mennyiben változtatna a megéléseden, ha ezúttal nem azt keresnéd, kutatnád, hogy miért történt mindez, hanem azt néznéd meg, hogy milyen értelmet tudsz az eseménynek adni? Igen, Te, tevőlegesen. Olyat, ami hozzáad, hozzád ad. A fájdalmassága mellett mit tudsz belőle profitálni, ami aztán végül értelmet is adhat neki?
Mi lenne, ha a kereső üzemmód helyett most kipróbálnád a teremtő üzemmódot?
Lehet, hogy most még nem látod, ezt hogyan tudnád megvalósítani. Semmi gond! A coaching folyamattal épp ebben tudok támogatást, segítséget nyújtani neked. Ahelyett, hogy az életed megtörténik veled, vissza is veheted az irányítást, hogy annak alakítójává válj.
Irány a boldogság!