Úgy volt, hogy valami egészen másról fogok írni, de pár napja elém került ez a tanmese, és azóta is folyton visszakúszik a gondolataimba. Elengedtem az előre kigondolt témát, lesz még rá alkalom, mert úgy éreztem, hogy ez a kis történet kiváló lehet egy kellemes hétvégi elmélkedésre, vagy akár a belső egyensúly, jövőt illető bizalom visszanyerésére, ami ezekben a napokban jól jöhet.
A történet lehetséges értelmezései és asszociációi közül én most a coaching szemléletű értelmezést emelném ki, kicsit tovább is gondolva. A történet számomra azt erősíti meg, hogy ha ebben a pillanatban nem is látod pontosan egy helyzet kimenetelét vagy megoldását, még nem jelenti azt, hogy nem létezik megoldása, vagy ne létezne egy sokkal jobb kimenetele, mint amire most még akár gondolni sem mersz.
Az út elején állva a legtöbbször valóban nem lehet belátni a teljes utat, és ez gyakran félelmetes. Ezzel a legtöbben így vagyunk. Ez az állapot azonban semmiképp se tartson vissza attól, hogy elindulj!
Minden egyes megtett lépéssel egyre tisztábban és közelebbről fogod látni a célodat. A jó hírem az, hogy ehhez elég mindig csak egy újabb lépést megtenni. Azt az egyet, amit ma megtehetsz (és egy ilyen mindig van). Ha most még nem látod ezt az egy lehetséges lépést, gyere, segítek megtalálni.
Irány a boldogság!
Jó olvasást kívánok!
Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
– Te hiszel a születés utáni életben?
– Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
– Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. Mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
– De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
– De hát onnan még soha senki nem tért vissza! A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
– A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
– Hát, mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
– No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk…